Amikor beszélgetek valakivel, gyakran előfordul, hogy arról mesél, hogy mennyire rosszul esik neki, hogy XY soha nem hívja fel, valamelyik családtagjának eszébe sem jut, hogy segítsen neki valamiben, „tudja, hogy szarul vagyok, de nem kérdezi meg, hogy mire lenne szükségem”…stb. Ismerősek ezek a gondolatok, érzések?

Ma délelőtt valaki zokogva érkezett meg az órára. Hamar kiderült, hogy rosszul érzi magát a bőrében, de a férje nem hallgatja meg, a szülei nem hívják fel telefonon, kevés barátja van, nem számíthat senkire. Egy ideig hallgattam a panaszáradatot, ami kezdett engem is magával ragadni, és már már elhittem, hogy tényleg teljesen kilátástalan ez a helyzet, amikor elkezdtem egy kicsit másképp figyelni a hallottakra. Egyszer csak elkezdett körvonalazódni, hogy vannak olyan dolgok (elvárások), amiket most nem kap meg, pedig szüksége lenne rá, de ezek mellett van egy csomó olyan dolog, amit viszont megkap, de észre sem vesz. És akkor eszembe jutott Chapman elmélete a szeretetnyelvről.

„Egy versenyen vagy nyerünk, vagy tanulunk belőle”- mondta egy interjúban Hosszú Katinka. Amikor meghallottam ezt a mondatot tőle, rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha mi is így állnánk az élet dolgaihoz. De ez sajnos sokszor nem így van.

Előfordulhat, hogy van egy a „Légy tökéletes!” belső parancsunk, ami nem engedi ezt meg. Vagyis azoknak, akik rendelkeznek ezzel a működési móddal. És hogy honnan lehet tudni, hogy rendelkezem-e vele? Ennek számtalan területe van, ahol fülön lehet csípni.

Az előző részben arról írtam, hogy a Karácsony bizony komoly tervezést, előkészítést igényel, és egy csomó stresszel jár. De vajon miért? Ki dönti el, hogy mi a fontos a Karácsonyig vezető úton?

Mi a legjobb a Karácsonyban? –kérdeztem meg az imént a családomat, amikor leültem megírni ezt a bejegyzést.

Vannak visszatérő, megismétlődő dolgok, események a párkapcsolatodban? Olyanok, amik valahogy valamilyen szempontból hasonlítanak egymásra? Vagy esetleg szüleid kapcsolatára? Ha a válaszod igen, akkor érdemes egy kicsit a dolgok mélyére ásni!

Pár hete még azon csodálkoztam az utcán, hogy az üzletek egyre előrébb hozzák a karácsonyt: mindenhol megjelentek a karácsonyi díszítések és áruk. Aztán anyukám kezdte kérdezgetni, hogy ki minek örülne Karácsonyra. “Karácsonyra?” – kérdeztem vissza, mert azt gondoltam, hogy félreértettem a dolgot. Egy idő után úgy tűnt, hogy elkerülhetetlenül és nyomasztóan kezd közeledni a karácsony. Tavalyi és korábbi emlékeim szerint az egy horror időszak, és a klienseim is mindig arról számolnak be, hogy minél előbb inkább túl lennének az egész cécón.

Szülőnek lenni sokszor nehéz dolog. Ezt ma reggel a saját bőrömön ismét megtapasztalhattam, amikor baktattam az iskola felé. Tudtam, hogy egy olyan beszélgetés vár rám, ahol én leszek az UFÓ a mondandóm üzenetével, de azt is tudtam, hogy ennek ellenére bele kell állnom az ügybe, mert fontos!

Történt ugyanis, hogy tegnap este a nagyobbik lányom kicsit feszengve félrehívott, hogy beszélni szeretne velem. Elmondta, hogy tegnap az orvosi vizsgálaton az iskolában "benéztek a puncijába". Kifaggattam, hogy pontosan mi történt, ki volt jelen..., és kiderült, hogy a doktor néni egyesével behívta egy paraván mögé a gyerekeket, megvizsgálta őket, majd váratlanul félrehúzta a bugyijukat, és megnézett valamit. Mindezt úgy, mintha a gyerekek futószalagon lettek volna, 1 perc alatt végeztek is mindennel. De a lányomat váratlanul érte a dolog, nem tudta, hogy mi történik vele és a testével, és hogy az, ami történt, az rendben van-e így!

Ma reggel arról beszélgettem egy anyukával, hogy milyen könnyen beránthatja a szorongás spirálja az embert, ha arról van szó, hogy a gyereknek valami baja lehet. Ezt most nem kell szó szerint érteni, hogy tényleg valami baja is lesz, hanem értsd úgy, hogy anyaként sokszor képesek vagyunk valami olyan dolognak jelentőséget, és azzal együtt veszélyforrást tulajdonítani, ami alaphelyzetben nem tűnne veszélyesnek. De ugye anyaként nincs olyan, hogy alaphelyzet.

Veszélyes lehet a földre esett kenyér, egy náthás felnőtt közelsége, egy esés a játszótéren, egy trópusi vírus létezése, ami valahol felütötte a fejét, és még sorolhatnám.

A címben szereplő mondatot a minap mondtam egy barátnőmnek, aki arról panaszkodott, hogy megismert egy srácot, aki a tenyerén hordozza, de nem érez iránta vonzalmat, pedig nagyon vágyik egy normális párkapcsolatra. Ellenben, ha egy ’rosszfiú’ környékezi meg, rögtön felcsillan a szeme. A ’rosszfiú’ fogalmát gondolom, hogy senkinek nem kell magyaráznom. J Annak oka van, ha valaki mindig belebotlik az úgynevezett rosszfiúkba, majd a kapcsolat végén (ha egyáltalán eljut az ismeretség a kapcsolat szintjéig) levonja megfelelő a következtetést: „Már megint így jártam” vagy „már megint ez történt velem”. Ha ezek a mondatok már sokadszorra hangoznak el az ember életében, akkor érdemes feltenni néhány kérdést:

• Hogy lehet az, hogy mindig ilyen pasik kerülnek az utamba?
• Miért nem ismerem fel az elején? Ha fel is ismerem, akkor mi vonz bele a dologba?
• Miért van szükségem erre a tanulságra mindig?
• Miért nem vonzanak a jófiúk?

Milyen egy ideális párkapcsolat? Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert persze mindenkinek más és más. Amikor egy párkapcsolatban vagyunk, akkor a hétköznapok rohanásában hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy éljük az életünket, hogy csak elteljen az egyik nap a másik után, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem együtt, hanem egymás mellett élünk.

Az érzelmi eltávolodás gyakori jelenség a párkapcsolatokban. Ez általában lassan alakul ki, ezért mire észrevesszük, a szakadék a két ember között már jelentős lehet.

Íme 5 gyakori ok, amiatt miatt ez a szakadék kialakulhat és 5 tipp, hogy mit tehetünk ellene: