A szakítás fájdalmas dolog. Akkor is, ha velünk szakítanak, és akkor is, ha mi szakítunk. A szakítás egy veszteség. A veszteség pedig olyan mint a halál. El kell gyászolni!

Elizabeth Kübler- Ross az 1960-as évek végén publikálta kutatása eredményét, amely arról szól, hogy a gyásznak (és a haldoklásnak) 5 fázisa van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Amikor szakítunk, akkor ideális esetben végigmegyünk mind az 5 fázison. Azért írom, hogy ideális esetben, mert van, amikor egyik kapcsolatból gyorsan átlépünk egy másikba, és nem végezzük el a gyászmunkát. Olyan is van, hogy belevetjük magunkat a bulizása, hogy ne kelljen a veszteség fájdalmával együtt lenni.

Napjainkban egyre szélesebb körben elterjedt az a nézet, hogy a testünk a tüneteinken keresztül üzen nekünk. Ahhoz, hogy az üzeneteit megértsük, rengeteg módszer áll rendelkezésünkre. Én mostanában sokszor a Gendlin- féle fókuszolással kísérem a hozzám fordulókat, hogy közösen megérthessük, hogy a testen keresztül mit üzen a lélek. (És persze ez fordítva is igaz: egy lélekbeli történésnek, érzetnek, lehet egy helye a testünkben.)

Ma délelőtt az egyik kliensem a fókusz után azt kérdezte hitetlenkedve tőlem, hogy más teste is ennyit üzenget? Persze a kérdés költői volt, de gondoltam, hogy ennek apropójaként összeszedek ide néhány olyan esetet, amikor lehetőségem volt a tüneteken keresztül kívülről rálátnom a lélek csodálatos működésére.

A legutóbbi blog bejegyzésem kapcsán- tudatos jelenlét meditáció- egy anyuka ezt a kérdést tette fel nekem a facebookon:

"Milyen gyereknek alkalmazható módszert, technikát javasolnál szorongásoldásra? Eszti 7 éves, most kezdte az iskolát, nagyon szabálykövető kislány. Talán jól jönne valami lazító gyakorlat, légzéstehnika, ami oldja a feszültségét, a görcsöt a testében, lelkében. Van ötleted?”

Rögtön a progresszív relaxáció jutott elsőre eszembe, ami mind gyerekeknek, mind felnőtteknek egy gyorsan és könnyen elsajátítható feszültségcsökkentő módszer tud lenni szükség esetén.

Van olyan, amikor egy helyzet kapcsán különösen erős érzelmeket élünk át, amik valahogy nincsenek arányban a helyzet súlyával. Ilyenkor érdemes gyanakodni, hogy nem az „itt és most”-ra reagálunk, hanem valamilyen múltbeli- gyerekkori- esemény érzéseit éljük újra és újra.

Nézzünk gyorsan itt az elején egy példát, hogy könnyebben érthető legyen, hogy mire gondolok. Mi van akkor, ha a párom elmegy este sörözni a barátaival? Mit mondok neki?

Az egyik variáció, hogy azt mondom neki, hogy „érezd jól magad, jó szórakozást”.  Ez így rendben is van, igaz? De mi van akkor, ha annak hallatán, hogy elmegy este nélkülem, erős és megmagyarázhatatlan félelem, szorongás, idegesség, aggódás, harag, szomorúság, sértődöttség… stb. érzései kezdenek kavarogni bennem? És aztán jönnek a gondolatok is. Mi van, ha becsajozik? Megcsal? Elhagy? Rájön, hogy mégsem én vagyok az igazi? Na, ilyenkor lehet tudni, hogy nem az „itt-és most”-ra, vagyis nem a jelen szituációra reagálok!

Korábban már összeállítottam egy listát, amit szorongás esetén érdemes elővenni és próbálgatni, hogy melyik módszer az, ami éppen hatásos az adott helyzetben.

Számos technika rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy a bennünk levő kellemetlen érzeteket megváltoztassuk. Ilyen például –a teljesség igénye nélkül- az autogén tréning, meditáció, a Gendlin- féle fókuszolás, mindfulness, relaxálás. Mindegyik módszer olyan, aminek elsajátításához időre van szükségünk.

Most egy olyan technikát szeretnék megmutatni, ami segíthet abban, hogy a szorongás enyhüljön a mindennapok szintjén. Ehhez persze tudatos gyakorlás is szükséges.

Ez a technika a tudatos jelenlét meditáció (vipasszaná bhávana). Azt gondolom, hogy ez egy könnyen és viszonylag gyorsan elsajátítható módszer lehet szorongás esetén.

Talán most sokan meglepődtek a címen. Még hogy nem ellenség a szorongás? Jön- megy, nem jó vele együtt lenni, váratlan helyzetekben megjelenik, megkeseríti a mindennapokat… és még sorolhatnám, hogy mi minden eszünkbe juthat, ha meghalljuk a szorongás szót.

Próbáltál már együtt lenni vele? De nem kényszerből, hanem önszántadból. Amikor jön, akkor gyakran beleesünk abba a hibába, hogy megrémülünk, hogy már megint itt van, dühösek leszünk rá, megijeszt, hogy valami baj(om) van, szabadulni akarunk tőle, lehetőleg minél gyorsabban.

Sokszor találkozom azzal, hogy az emberek, bármennyire is boldogtalanok már a párkapcsolatukban, nem tudnak kilépni belőle. Engem általában az a fél szokott felkeresni, aki érzi, hogy valami nem stimmel, de nem mer kilépni.

Azt tapasztalom, hogy elmondja a problémáját, majd elkezd önigazolást keresni arra, hogy amiben van, az valójában nem is olyan rossz neki, akár boldog is lehetne, DE….

De miért nem merünk kilépni egy kapcsolatból, ami már nem működik?

A The Washington Post egyik tavalyi számában megjelent egy kutatás, ami arról ír, hogy az első gyerek születése- a közhiedelemmel ellentétben- sokkal jobban csökkenti a boldogságszintet, mit például, ha munkanélkülivé válik valaki, ha elválik, vagy ha a házastársa meghal.

A kutatásban résztvevő első gyerekes megkérdezettek mintegy 30 százaléka maradt ugyanazon vagy jobb szinten a boldogság tekintetében, mint a gyerek születése előtt. A többiek- tehát a megkérdezettek mintegy 70%-a - pedig azt mondták, hogy a boldogságszintjük csökkent az első baba születése után.

Az előző részben bemutattam, hogy hogyan alakítjuk ki magunknak a gátló parancsainkat. Most áttekintjük, hogy milyen gátló parancsok léteznek!

Az alábbiakban felsoroltam, hogy milyen gátló parancsaink vannak, mire irányulnak (viselkedés, cselekvés, érzés, gondolkodás) és néhány példával illusztráltam, hogy milyen szülői magatartás következményei lehetnek.

Fontos kiemelnem, hogy feltételes módról beszélünk! Nem minden gyereknek alakul ki mondjuk „Ne létezz!” gátló parancsa azért, mert a szülei idegesen reagálnak a jelenlétére egy-két alkalommal! Lehet a szülő ideges, és ezt az érzését ki is fejezheti! A gátló parancsok kialakulása egy hosszú folyamat eredménye!

Az előző részben kicsit betekintést nyertünk abba, hogy mi is az a sorskönyv. Most megnézzük azt, hogy hogyan „írjuk meg” a sorskönyvünket.

Egyik eleme a sorskönyvünknek a gátló parancsok. „A gátló parancsokat kora gyermekkorunkban, még a nyelv megtanulása előtt, szavak nélkül kapjuk: mozdulatokból, gesztusokból, azok hiányából, a hozzánk szóló hang erejéből, lejtéséből stb.” (Birtalan Balázs)

Nézzünk meg egy példát a gátló parancsok kialakulására!