Hónapok óta követek babavárós csoportokat a Fb-on, mivel hamarosan ismét anyává válok. Érdekes azt megtapasztalnom, hogy mennyire nem vagyunk hajlandóak felelősséget vállalni, és mennyire egyszerű az irányítást és a döntéseket átadni másnak (főleg ha az a másik fehér köpenyben van). Azt látom, hogy bármi történik egy kismamával, arra vagyunk szocializálva, hogy más (jelen esetben egy orvos) kompetensebb a testével kapcsolatban, mint ő maga: megmondja, hogy mit egyen, igyon egy kismama, hogyan szüljön...stb. Palya Bea fogalmazta meg ezt zseniálisan egy dalában pár évvel ezelőtt a Szülésdal című számában.
És ez nem csak a kismamákkal van így, hanem sok mindennel, aminek köze van testünkhöz, lelkünkhöz: „majd az orvos megmondja, hogy mit vegyek be, ha fáj valamim…”, „majd a pszichológus/segítő megoldja ezt a problémámat…”
Nem egy kismamás poszt fog most következni…
Nem kell ahhoz kismamának sem lenni, hogy az ember megtapasztalhassa ezt. 1 évvel ezelőtt elvágtam a lábamat. Bementem a kórházba, mert össze kellett varrni, és azt tapasztaltam, hogy elöntött a teljes kiszolgáltatottság érzése. Az orvos ránézett a lábamra, közölte, hogy össze kell varrni, várjak a műtő előtt. Még soha nem voltam azelőtt ilyen helyzetben, és attól, hogy nem tudtam, hogy mi fog velem történni, úgy éreztem magam, mint egy 5 éves kislány, aki fél és kiszolgáltatottja a helyzetnek. Aztán egyszer csak rájöttem: felnőtt vagyok, és úgy nyerhetem vissza a felnőtt énemet (és ezáltal megszabadulhatok ezektől a nehéz érzésektől), ha elkezdek informálódni. A műtőben megkérdeztem a műtős fiút, hogy mi fog most történni. Aztán jött az orvos, és vele is ugyanezt tettem. A kiszolgáltatottságom és a félelmem elkezdett csökkenni. Hetekig kellett még kötözésre járnom, és a kórházi dolgozók „nagy örömére” ezt a stratégiát alkalmazva csökkentettem szorongásomat, és nyertem vissza a felnőtt énemet abban a fájdalmas helyzetben.
Sokféle stratégiánk lehet arra, hogy felnőttek maradjunk, nekem az információhoz való jutás az egyik eszközöm ehhez.
De mit lehet még tenni magunkért, ha valamilyen helyzetben úgy érezzük, hogy egy kisgyerek (belső gyermekünk) veszi át az irányítást az érzéseink és cselekedeteink felett?
- Legfontosabb, hogy felismerjem, hogy most éppen ez történik velem. Már önmagában ez a felismerés segíthet nekünk abban, hogy visszanyerjük az irányítást a helyzet felett.
- Gyorsan testhelyzetet változtathatok, amennyire a szituáció engedi. Pl. ha egy tárgyaláson vagyok, ahol nagyon rosszul érzem magamat, kihúzhatom magam, feljebb ülhetek a széken…, mert gyakran az történik, hogy amikor előjön ez a bizonyos szorongó belső gyermekünk, akkor a testhelyzetünk is megváltozik: összegörnyedünk, lecsúszunk a székről, vagyis összehúzzuk magunkat picire.
Ez a 2 stratégia akár már elég is lehet ahhoz, hogy egy helyzetben visszanyerjük a felnőtt énünket.
- Információt gyűjthetek: kérdezhetek, felkészülhetek, utánanézhetek annak, ami a bizonytalanságomat okozza.
- Később visszanézhetek az adott helyzetre: megvizsgálhatom, hogy vajon mi okozhatta abban a helyzetben ezeket a nehéz érzéseket nekem. Ismerősek-e valahonnan ezek az érzések? Mikor éreztem ilyet először életem során? Milyen helyzetekben jönnek elő? Mi szokott segíteni nekem abban, hogy kikerüljek abból?
Ha mindezeket megteszem magamért, máris felelősséget vállalok a testemért és a lelkemért! Elvégre én vagyok magammal 0-24-ben, így én szolgálhatok a legtöbb tudással és információval a testem és a lelkem működésével kapcsolatban még akkor is, ha a dolgok megoldásához végül külső segítségre is szükségem lesz!
Neked milyen stratégiád van ilyen helyzetekben?
Pszicho életvezetés a személyre szabott támogatás a nehéz élethelyzetekben! Elfogadó légkör, meghallgatás és problémamegoldás integratív szemléletben!
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is, köszönöm!
Ha szeretnél máskor is olvasni tőlem, nyomj egy kedvelést a Fb-on!
