Közeleg az iskolakezdés, és kezembe került egy kísérlet, ami egy fontos dologra hívta fel a figyelmemet: a sok dicséret épp az ellenkező hatást váltja ki, mint ami a célunk vele. Elsőre olvasta összeráncoltam a szemöldökömet, és bizalmatlanul olvastam tovább.

Amikor gyerekünk születik, akkor természetesen a szemünkben ő a legszebb, legokosabb, legügyesebb kisgyerek a világon, és minél többször el is mondjuk ezt neki, hogy az önbizalmát növeljük vele, hogy majd később az életben ezáltal minél sikeresebb gyerek válhasson belőle. 

Természetesen így tettünk mi is, majd a saját bőrünkön megtapasztalhattuk, hogy ez hogyan hat a gyerekre stresszes szituációban. Tavaly a nagyobbik lányom iskolás lett, és már az első hónapban kiderült, hogy jól vág az esze. A tanító néni sokat dicsérte, azt mondta neki, hogy „nem csak a névsorban vagy az első…” (a vezetékneve alapján a névsorban az első volt), amire természetesen nagyon büszkék voltunk. Aztán teltek a hetek, és eljött annak az ideje, hogy az első 3 megtanult betűt össze kellett olvasni. Először csak arra lettem figyelmes, hogy a lányom elkezdi mondogatni, hogy nem akar iskolába menni, aztán megjelentek esténként a mosógép mögött félelmetes szörnyek, ami miatt nem mert oda bemenni. Rögtön kapcsoltam, és rájöttem, hogy itt bizony valami történt az iskolában, mert a szorongás napról napra erősödött, a szörnyek meg egyre félelmetesebbek lettek a mosógép mögött. Bementem a tanító nénihez, elmeséltem neki mindent (addigra azért már összeállt a kép: a lányom megijedt az első olyan kihívástól, ami nem könnyedén és tökéletesen ment neki). Fantasztikus tanító nénink van, aki rögtön felismerte, hogy mit kell tennie: elkezdett arra odafigyelni, hogy ne helyezzen nyomást a lányomra, hogy ő milyen okos, és tudatta vele, hogy nem elvárás, hogy mindent kirázzon a kisujjából csak azért, mert jó képességű. Szerencsére hamar átlendültünk így az első három betű összeolvasásán, később a többi sem okozott nehézséget, és persze mondanom sem kell, hogy a szörnyek is eltűntek a fürdőszobánkból!

Dweck és munkatársai a Columbia Egyetemen egy érdekes kutatást végeztek. Arra keresték a választ, hogy a dicséret hogyan hat a gyerekekre.

A kísérlet lényege az volt, hogy 11 éves gyerekeknek egy elég könnyű feladatot adtak, amiben mindenki jó eredményt ér el. A gyerekeknek utána elmondták a pontszámukat, és két véletlenszerű csoportba osztották őket, majd a kutatók mindenkinek szigorúan csak egy mondatot mondtak. Az egyik csoportnak azt mondták: „Remekül sikerült, ebben biztosan nagyon okos vagy.” A másik csoportnak viszont ezt mondták: „Remekül sikerült, biztosan nagyon keményen dolgoztál.”

Ezt követően a gyerekek választhattak, hogy milyen tesztet töltenek ki a második körben:

1. az elsőnél nehezebb, amiből sokat tanulhatnak, ha megpróbálkoznak vele
2. ugyanolyan könnyű, mint az első

Az előzőleg igyekezetükért megdicsért gyerekek 90%-a választotta a nehezebb 2. feladatot, míg az intelligenciájukért megdicsért gyerekek többsége a könnyebb feladat mellett döntött! Vagyis az „okos” gyerekek hátráltak meg nagyobb arányban a kihívás elől!

És hogy miért történt mindez? Dweck ezt mondja erről: „Amikor az intelligenciájuk miatt dicsérjük a gyerekeket, azzal azt tanítjuk nekik, hogy a lényeg, hogy okosnak látsszanak, ne kockáztassák meg, hogy esetleg hibáznak.”

A kutatás második szakaszában ugyanezek a gyerekek egy nagyon nehéz feladatot kaptak, mindegyik teszt elégtelen eredménnyel zárult, ami várható volt.  Akiket az igyekezetükért dicsértek meg korábban, úgy vélték, hogy nem figyeltek eléggé a feladat megoldására, ezért nem sikerült, de Dweck hozzáteszi, hogy minden lehetséges megoldással megpróbálkoztak. Akiket az intelligenciájuk miatt dicsértek, azt mondták magukról, hogy biztos nem is annyira okosak, és most megszégyenültek a kutatók előtt. Dewck elmondta, hogy lerítt róluk stressz: izzadtak, rosszul érezték magukat a bőrükben.

A kutatás harmadik fázisában a legelsőhöz hasonló könnyű tesztet kaptak a gyerekek. Akiket az igyekezetük miatt dicsértek, ezúttal 30%-os javulást mutattak az eredményeik, akiket pedig az intelligenciájuk miatt, 20%-os eredményromlás volt megfigyelhető.

Dweck így foglalta össze a tapasztalatait: „Ha az igyekezetre helyezzük a hangsúlyt, azzal egy olyan változót adunk a gyerek kezébe, amire van befolyásunk. Így olyannak látják magukat, aki képes befolyásolni a saját eredményességét. Ha viszont a velük született intelligenciáját hangsúlyozzuk, az nem nyújt segítséget ahhoz, hogy jól kezeljék a kudarcot!

Sokszor kapom még azon magam, hogy automatikusan azt mondom a lányaimnak, hogy "okos vagy", de aztán gyorsan igyekszem megtalálni a megfelelőbb szavakat. Az én agyamnak is még át kell állnia, és remélem, hogy az övéknek is hamar menni fog, hogy valóban olyan felnőttekké válhassanak, akik nem ijednek meg az élet adta kihívásoktól!

Ha változtatni szeretnél keress bátran!

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!