„Ne a változástól, az állandóságtól félj!” -Lao Ce

Pszicho életvezetés- A személyre szabott támogatás

Összetarthat egy gyerek egy párkapcsolatot?- testi tünetek 2. rész

2016. július 15. - pszicho életvezetés

Sokszor fordulnak hozzám testi tünetekkel a segítséget kérők. Itt fáj, ott fáj, a pajzsmirigy, a cukor, a szédülés, és még sorolhatnám, hogy milyen változatos tünetekkel szoktak felkeresni.

Ilyenkor az első lépés, hogy megvizsgáljuk az adott élethelyzetet, amiben a segítséget kérő folyamatosan benne van, a tünet pedig elvezet oda, ahol érdemes keresgélni.

Most arról fogok egy kicsit írni, amikor a tünet a jelen élethelyzetre mutat rá, mégpedig olyanra, amikor a segítséget kérő benne van egy kapcsolatban és gyerek is van. (Azért ezt emelem most ki, mert az utóbbi időben több olyan tapasztalatom is volt, amikor a klienssel való közös munkának ez került a fókuszába a testi tüneteken keresztül vagy akár tünetek nélkül is.) Ez egy nehezített pálya, hiszen nem csak a saját életemért vagyok felelős, hanem a gyerek(eim)ért is. Ilyenkor gyakran el szokott hangozni, hogy „de hát nem tehetek semmit, mert a gyerek… a gyereknek így jobb, a gyereknek családban a helye, szüksége van mindkét szülőjére, nem dúlhatom fel az életét”…stb.  Ezek az érvek bénítóan hatnak, és sokszor akadályozzák a továbbgondolást is. És a tünet csak üzen rendületlenül. Esetleg rosszabbodik, vagy átvált valami másra.

valas2.jpg

Mi van ilyenkor? Jön a tehetetlenség érzés. És a kilátástalanság. És a döntés: a gyerek miatt nem tehetek semmit. Vagy esetleg: anyám is kibírta így. Vagy az ellenkezője: én minden áron össze fogom tartani a családom, ha már nekem nem adatott ez meg gyerekkoromban.

  • De vajon jobb a gyereknek egy olyan kapcsolatban felnőnie, amiben a szülők szenvednek?
  • Több az előnye mint a hátránya?
  • Ő ebből a helyzetből mit érez, mit lát és mit szűr le?
  • Ő nem tünetel? (akár testi, akár viselkedés szintjén) Itt fontos kiemelni, hogy ha a válasz igen, akkor arra érdemes úgy tekinteni, mint egy iránytűre: mutatja, hogy szülőként feladatom van a helyzettel, a probléma gyökere nem nála, hanem nálunk, szülőknél van, tehát a szülőknek kell megoldaniuk valamit, és akkor a gyereknek a tünetei enyhülhetnek. Csak őt elküldeni segítőhöz olyan, mintha tüzet oltanék, miközben folyamatosan olajat öntök a parázsra!
  • Ha én nem vagyok boldog, a gyerek az lehet?
  • Ha nem veszekszünk a gyerek előtt, akkor az olyan, mintha minden rendben lenne?
  • Ha folyamatosan veszekszünk, akkor azt hogyan éli meg a gyerek?
  • Van esetleg hasonlóság az én életem és a szüleim élete között? Ha igen, akkor gyerekként hogyan éreztem magam abban a helyzetben?
  • Szeretem és tisztelem még a páromat?
  • Ha minden így folytatódik tovább, ahogy most van, akkor mi lesz velem/velünk 5 év múlva, 10 év múlva…?

Összetarthat egy gyerek egy párkapcsolatot? Ha igen, akkor milyen áron? Mit tehetek magamért/magunkért, hogy élhetőbb legyen az életem, életünk? Ha nem, akkor mi jön ezután? Hogyan lehet a lehető legkevesebb sérüléssel megoldani a helyzetet?

Minden élethelyzet más és más, és minden döntésünk mögött rengeteg érv és ellenérv lehet. A fent feltett kérdések csak gondolatindítóak, néhány azok közül, amikkel szembe kell nézni, amikor egy párkapcsolat megromlik. Ezek csak az első lépések. És hogy mi jön ezután, annak számtalan variációja van. A tünet pedig segítségünkre lehet a válaszok megtalálásában.

Ha változtatni szeretnél, keress bátran!

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoeletvezetes.blog.hu/api/trackback/id/tr958891456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr. Waszabi 2016.07.16. 12:55:20

Ha elkövethet bűnt szülő a gyereke ellen, nos, az elhagyás, a hátat fordítás mellett ez a megoldás az ezüstérmes. Ugyanis a nem tudatos korban sokkal nagyobb szerepe van a tudattalan, természetes érzékelésnek, a minta keresésnek. A gyerek az érzéseitől, benyomásaitól vezéreltetve kérdez, a bábozó szülő pedig rengeteget fog hazudni. A gyerek számára az a természetes való, amit érzékel, érez tudattalanul, és ha a szülő szavai ezzel a valósággal szemben állnak, akkor inkább utóbbit veti el a gyerek. Azaz, a szülő elveszíti a gyermek bizalmát. Kamaszkorban e gyökérből hajt ki a lázadás, megfogalmazva, vagy 18 évesen ezért csapja rá szó nélkül az ajtót a szülőkre, értetlenül állnak, hogy "de hát mindent megadtunk neki!".
Szóval, ha véget ért a dal, vagy rájöttünk, hogy nem ilyen lovat akartunk, akkor tisztességesebb a gyerekkel szemben is a válás - az egy dolgo, hogy magunkat, egymást becsaptuk, de ha már tudjuk, akkor legalább a gyereket ne csapjuk be. Minden hazugság vissza fog köszönni az ő magánéletében később - érdemes hát minimalizálni.

TetraB 2016.07.16. 14:28:37

évekig kínlódtam ezzel. a most már csak volt párom erősítette is bennem, hogy nézzem a gyereket, lássam milyen boldogak így, még ha mi nem is vagyunk túl jó páros. háromszor próbáltam elmenni, meggyőzni a páromat, hogy hosszabb távon jobb lesz mindenkinek, de a gyerekeket is ezzel oltotta: minden alkalommal hárman sírtak előttem.
én körbenéztem ismerősök között, nicsak, itt egy rák, ott egy idegösszeomlás, a harmadiknak a gyomra ment rá, valaki meg a legrosszabba menekül és eldobja az életét. aki ebben nincs benne, nem tudhatja milyen nehéz, és mennyit vívódik, örlődik az ember. és lehet, hogy másvalaki másképp gondolja, de ilyenkor szerintem a férfinak egy döntés nehezebb, mert 90%-ban ő fogja ritkábban látni a gyerekét. én végül döntöttem, de évek kellettek hozzá. de nem tudok még semmit mondani, nem tudom, mit hoz a jövő, nem tudom, hogy tudjuk megoldani. de remélem ennél valami jobb jön, nem kívánom senkinek. és igen, tisztában vagyok vele, hogy meg fogom kapni majd sokaktól, hogy egy önző, szemét alak vagyok, akinek csak a saját boldogsága fontos. remélem, hogy az élet rácáfol majd ezekre és azt mondhatom, jól döntöttem. most még csak szomorúságot, fájdalmat látok, amit én okoztam. de tudtam előre, hogy mindenképpen fájó lesz a döntés és ebben senki sem tud segíteni.