Sokszor fordulnak hozzám testi tünetekkel a segítséget kérők. Itt fáj, ott fáj, a pajzsmirigy, a cukor, a szédülés, és még sorolhatnám, hogy milyen változatos tünetekkel szoktak felkeresni.
Ilyenkor az első lépés, hogy megvizsgáljuk az adott élethelyzetet, amiben a segítséget kérő folyamatosan benne van, a tünet pedig elvezet oda, ahol érdemes keresgélni.
Most arról fogok egy kicsit írni, amikor a tünet a jelen élethelyzetre mutat rá, mégpedig olyanra, amikor a segítséget kérő benne van egy kapcsolatban és gyerek is van. (Azért ezt emelem most ki, mert az utóbbi időben több olyan tapasztalatom is volt, amikor a klienssel való közös munkának ez került a fókuszába a testi tüneteken keresztül vagy akár tünetek nélkül is.) Ez egy nehezített pálya, hiszen nem csak a saját életemért vagyok felelős, hanem a gyerek(eim)ért is. Ilyenkor gyakran el szokott hangozni, hogy „de hát nem tehetek semmit, mert a gyerek… a gyereknek így jobb, a gyereknek családban a helye, szüksége van mindkét szülőjére, nem dúlhatom fel az életét”…stb. Ezek az érvek bénítóan hatnak, és sokszor akadályozzák a továbbgondolást is. És a tünet csak üzen rendületlenül. Esetleg rosszabbodik, vagy átvált valami másra.
Mi van ilyenkor? Jön a tehetetlenség érzés. És a kilátástalanság. És a döntés: a gyerek miatt nem tehetek semmit. Vagy esetleg: anyám is kibírta így. Vagy az ellenkezője: én minden áron össze fogom tartani a családom, ha már nekem nem adatott ez meg gyerekkoromban.
- De vajon jobb a gyereknek egy olyan kapcsolatban felnőnie, amiben a szülők szenvednek?
- Több az előnye mint a hátránya?
- Ő ebből a helyzetből mit érez, mit lát és mit szűr le?
- Ő nem tünetel? (akár testi, akár viselkedés szintjén) Itt fontos kiemelni, hogy ha a válasz igen, akkor arra érdemes úgy tekinteni, mint egy iránytűre: mutatja, hogy szülőként feladatom van a helyzettel, a probléma gyökere nem nála, hanem nálunk, szülőknél van, tehát a szülőknek kell megoldaniuk valamit, és akkor a gyereknek a tünetei enyhülhetnek. Csak őt elküldeni segítőhöz olyan, mintha tüzet oltanék, miközben folyamatosan olajat öntök a parázsra!
- Ha én nem vagyok boldog, a gyerek az lehet?
- Ha nem veszekszünk a gyerek előtt, akkor az olyan, mintha minden rendben lenne?
- Ha folyamatosan veszekszünk, akkor azt hogyan éli meg a gyerek?
- Van esetleg hasonlóság az én életem és a szüleim élete között? Ha igen, akkor gyerekként hogyan éreztem magam abban a helyzetben?
- Szeretem és tisztelem még a páromat?
- Ha minden így folytatódik tovább, ahogy most van, akkor mi lesz velem/velünk 5 év múlva, 10 év múlva…?
Összetarthat egy gyerek egy párkapcsolatot? Ha igen, akkor milyen áron? Mit tehetek magamért/magunkért, hogy élhetőbb legyen az életem, életünk? Ha nem, akkor mi jön ezután? Hogyan lehet a lehető legkevesebb sérüléssel megoldani a helyzetet?
Minden élethelyzet más és más, és minden döntésünk mögött rengeteg érv és ellenérv lehet. A fent feltett kérdések csak gondolatindítóak, néhány azok közül, amikkel szembe kell nézni, amikor egy párkapcsolat megromlik. Ezek csak az első lépések. És hogy mi jön ezután, annak számtalan variációja van. A tünet pedig segítségünkre lehet a válaszok megtalálásában.
Ha változtatni szeretnél, keress bátran!
