„Ne a változástól, az állandóságtól félj!” -Lao Ce

Pszicho életvezetés- A személyre szabott támogatás

Ne hagyj el!- SORSKÖNYVÜNK 4. rész

2016. június 11. - pszicho életvezetés

Van olyan, amikor egy helyzet kapcsán különösen erős érzelmeket élünk át, amik valahogy nincsenek arányban a helyzet súlyával. Ilyenkor érdemes gyanakodni, hogy nem az „itt és most”-ra reagálunk, hanem valamilyen múltbeli- gyerekkori- esemény érzéseit éljük újra és újra.

Nézzünk gyorsan itt az elején egy példát, hogy könnyebben érthető legyen, hogy mire gondolok. Mi van akkor, ha a párom elmegy este sörözni a barátaival? Mit mondok neki?

Az egyik variáció, hogy azt mondom neki, hogy „érezd jól magad, jó szórakozást”.  Ez így rendben is van, igaz? De mi van akkor, ha annak hallatán, hogy elmegy este nélkülem, erős és megmagyarázhatatlan félelem, szorongás, idegesség, aggódás, harag, szomorúság, sértődöttség… stb. érzései kezdenek kavarogni bennem? És aztán jönnek a gondolatok is. Mi van, ha becsajozik? Megcsal? Elhagy? Rájön, hogy mégsem én vagyok az igazi? Na, ilyenkor lehet tudni, hogy nem az „itt-és most”-ra, vagyis nem a jelen szituációra reagálok!

szorongas_parkapcsolat.jpg

De mit is jelent ez? Például jelentheti azt is, hogy gyerekkoromban anyám sokszor nem volt érzelmileg elérhető számomra, amikor szükségem volt rá, nem tudta a megfelelő érzelmi biztonságot megadni nekem, ezért amikor elment mondjuk dolgozni, és engem otthagyott az oviban, akkor hasonló érzéseket éltem át. Megjelent a félelem, szomorúság, düh és a többi intenzív érzés bennem, ennek esetleg hangot is adtam (mondjuk hisztiztem), de anyukám nem jött vissza. Gyerekként könnyen arra a következtetésre juthattam, hogy el fog hagyni, nem jön vissza többé, nem vagyok eléggé szerethető, küzdenem kell a szeretetéért…stb. Itt a példánkban az ismerős szituáció - elmegy az, akit szeretek-, akkora stresszt jelenthet számomra, hogy a megélés szintjén könnyen visszarepíthet a múltba.

Ha ezt nem ismerem fel időben, akkor könnyen lehet, hogy ugyanúgy viselkedem, ahogy annak idején az oviban: duzzogok, hisztizek, kiabálok. Ha ezt minden alkalommal megcsinálom, amikor a párom el akar menni nélkülem, könnyen elérhetem azt, hogy megunja a dolgot, és valóban elhagy. És én beteljesítem a sorskönyvemet, és megélhetem azt, hogy „engem nem lehet szeretni”, „engem mindenki elhagy”, „már megint ez történt velem, és nem értem, hogy miért”, „bíztam valakiben, és csalódnom kellett, vagyis nem lehet szeretni és megbízni senkiben”.

Ha ezt felismerem, akkor viszont dönthetek úgy, hogy az „itt és most”-ra reagálok: átgondolom, hogy attól, hogy a párom elmegy nélkülem bulizni, abból nem következik az, hogy el akar hagyni, csak esetleg szüksége van egy kis kikapcsolódásra, vagy beszélgetésre a barátaival. Ha mindezt racionálisan végiggondolom, az segíthet abban, hogy a bennem levő gyermek egy kicsit megnyugodjon, és a reakcióm illeszkedni tudjon a helyzethez. Miután elment a párom, még szükségem lehet arra, hogy adjak valamit ennek a belső gyermekemnek ahhoz, hogy ezek az érzések a helyükre tudjanak kerülni. Például gondolatban megölelhetem, és biztosíthatom arról, hogy minden rendben van! Vagy akár sírhatok egy kicsit vele együtt, és elfogadhatom azt, hogy akkor ott, a gyerekkoromban ezek az élmények milyen hatalmas fájdalommal jártak.

Az elfogadás és a szeretet, amit ebben a helyzetben magamnak adhatok, gyógyító erejű!

Ha változtatni szeretnél, keress bátran!

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoeletvezetes.blog.hu/api/trackback/id/tr508799198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.